Még egyszer 1956. Most egy kicsit másként.
Nem csak a levéltárakban vagy az interneten kutakodhatunk a témában, hanem saját családunkban is. Nem volt 1956 olyan régen. Szüleink, nagyszüleink akár ott is lehettek vagy emlékfoszlányaink magunknak is lehetnek. Elég őket megkérdezni vagy a saját emlékeinket elmesélni. Ez is része a forradalomnak és része a család történetének. Így már nem csak ismeretlen bátor magyarok története lesz ez a nap, hanem a miénk is.
Ezek kis mozaikok, amik hozzá tesznek a történelemhez. Személyesebbé teszik az eseményeket és közelebb hozzák azokat a napokat. Plusz tartalommal tölthetik meg számunkra.
Ezzel a néhány emlékkel, amit velem osztottak meg mások, szeretnék kedvet csinálni a közös emlékezéshez. Biztatni mindenkit, hogy kérdezzen és meséljen.
A szövegekben nem változtattam meg semmit, csak ha a központozás vagy a helyesírás megkövetelte. Az eredeti szövegrészek dőlttel vannak írva. Az események pontosításával és történelmi tényekkel igyekeztem árnyalni a forrásokat, amelyek a dőlt részek alatt olvashatóak mindegyik szöveg alatt.
Éva története a kihagyott felelésről
“…én 1956-ba 9 és fél éves voltam, amire én emlékszem az volt, hogy mivel Apukám szabó volt, és kollégának is varrt, ezt akkor ugye el kellett vinni a belvárosba, mi ugyanis Óbudán laktunk. Anyukám vitte el a kész zakót, és úgy jött haza, ‘vettem kenyeret, mert valami készülődik bent a városban, nem tudom mi, de a biztosra mentem’ – mondta.Én nem voltam kitűnő tanuló, de pont akkor nagyon felkészültem, hogy az iskolában másnap jó osztályzatot tudjak szerezni, és mit nem, reggel bemondja a rádió a kimenési tilalmat!Kitört a forradalom.
Egy utcába vagyis egy úton, mert mi a Vörösvári úton laktunk, volt az iskola, és az orosz laktanya. Párhuzamosan ment a Bécsi út, látni ugyan nem de hallani hallottuk a tankokat! …Persze mindent el kellet sötétíteni akkor. Mellettünk volt egy kis helység, nagyon pici, amiben 7 ember lakott, vizet, és a wc-t a másik házban tudtak használni. Na ott valami fény kiszivárgott, és az orosz katona elindította a lövést, és ezek az emberek meghaltak. A másik házban lettek gyorsan eltemetve koporsó nélkül. Amire még emlékszem, hogy Amikor minden lecsendesült, akkor újra kivették őket és rendesen eltemették…Mint gyerek ezek maradtak meg bennem. Mi sose foglalkoztunk a politikával addig se és később se, úgyhogy a forradalomról se beszéltünk később. Hát ennyi amiről tudok írni.”
1956-ban a Bécsi út 314-ben működött egy szovjet laktanya illetve a nem messze lévő Laktanya utcában is volt egy a Dunaflotilla, magyar katonákkal. A szövegben a Bécsi úti volt említve.
A halál eseteket illetően a Vörösvári út 71 szám alatt volt két áldozat 1956 november 8-i dátummal feljegyezve. Pontos adatok: https://hungaricana.hu/hu/budapest-idogep/1956-halottak-terkep/
Történet a védőoltásról
“ 1 éves voltam. Pont aznap kaptam védőoltást és belázasodtam. Nagyon felment a lázam és anyu nem tudta levinni. Germicid kúp volt otthon, de annak már lejárt a szavatossága , ezért nem merte beadni. A Szinyei Merse Pál utcában laktunk és az utcán már lövöldöztek, amikor lázgörcsöt kaptam. Apu a karjában vitt ki és próbált orvost találni. Annak az oltásnak a nyoma ilyen csúnya heges itt a karomon.”
A Szinyei Merse Pál utca környéke, központi helyzete miatt, erősen érintett volt és veszélyes azokban a napokban. Ám a kórházak folyamatosan működtek akár erejükön felül is fogadták a sérülteket és betegeket. A Vöröskereszt mentősei is, minden veszély ellenére, életüket kockára téve folyamatosan kijártak és szállították , ellátták a sérülteket.
Kakaó és kalács
“Három éves voltam és Kőbányán laktunk. A forradalom kitörése utáni napokban a szüleim úgy döntöttek, hogy biztonságosabb lesz a nagyszüleimnél Angyalföldön. Apám átvitt hozzájuk. Én amire a leginkább emlékszem az a kakaó volt és a kalács. Minden nap kalácsot kaptam, mert a közelben volt egy pékség. Ott folyamatosan dolgoztak és nekünk mindig jutott kalács. A kakaót nem tudom honnan szerezte nagymamám. Még arra emlékszem, hogy biciklivel megyünk apámmal. Aggódtak nagyon anyuval és apám szerzett valahonnan egy biciklit és azzal jött értem és úgy vitt haza. Nagyapám is félt, hogy mi lesz, tudni akarta biztonságban hazaérünk-e, így ő is kölcsön kért egy kerékpárt és jött velünk. Aztán hazabiciklizett.”
A kőbányai események kevésbé ismertek, ahogy sok kevésbé központié is. Itt a forradalmárok 100-150 fős csapata, főleg munkásokból állt, a kerület átlagos lakosaiból. (Tehát határozottan nem osztályidegenekből.) Hat légvédelmi ágyút zsákmányoltak/kaptak a honvédségtől és ezzel igen komoly feladat elé állították a szovjeteket. (Több információ a helyi eseményekről, Eörsi László: Kőbánya 1956 könyvében olvasható.) Ehhez képest Angyalföld azaz a XIII. kerület valóban csendes volt és védettebb. A kerületben is alakult Forradalmi Bizottság de jelentős összecsapásoknak nem volt helyszíne.
Egy bátor asszony
“ Anyai nagymamám az ötvenes években Zircen élt, ahol a helyi általános iskolában földrajzot és rajzot tanított. Nagyon színes személyiség volt: festett, bábokat készített és verseket írt. 1956-ban Zircen elszavalta a Világháborús szobornál, Mindenszentek napján saját versét. A büntetés 1957 márciusától 7 hónap internálás Kistarcsán és 7 év munkanélküliség.
Kiáltás 56-ból
Állítsátok meg a tömeget,
Ha tudjátok,
Mint mélyből kiáltó tűzfolyam
Nincs gát, min át nem gázol,
Szabadon fut, rohan.
Egy évtizedig bilincsbe vert
Lélek keserűsége tör fel,
Mint vihar.
A megtiport, meggyalázott
Nemzet él,
És élni akar.
Ledőlt a bálvány.
S a szolgahadak, mint megvert ebek
Vonítva szűkölnek.
El veletek gyilkosok!
Testvér-vért ontani
Nem elég piszkos kezetek?
És dübörögve jönnek a tankok.
A vörös csillag szörnyű árnyéka közeleg.
Állj meg idő!
Nyíljatok meg egek!
Kilencmillió megtiport magyar
Kínálja életét, mert élni akar.
S mint óriási szív
Egy dobbanással zengi a világba;
Ez a föld a miénk!
Ez a föld magyar! “
A rádió minimális információi (teljes hallgatása ) ellenére a budapesti események híre gyorsan terjedt szét az országban. Október 23-t követően több vidéki nagyvárosban is voltak gyűlések és megmozdulások. Debrecenben, Miskolcon, Székesfehérváron, főként az egyetemi ifjúság körében. Ám ahogy a fenti példa is mutatja, kisebb városokban is volt bátor kiállás, akár tömeg támogatás nélkül is.
Köszönöm az emlékeiteket: Takács Éva, Solymoss-Gáspár Fruzsina, Györki Mária (alias anyu 🙂 ) és apu Wittlinger Gyula.
